Egy csendes fiú halk története Dolgos Péter képzeletéből: Etetés

Peti kivett a táskájából pár száraz süteményt, mit még az öreg nénitől ráadásként kapott, hálaként, miután megmentette az életét. Majd a lány mellé ült, nem kötözték ki, de a sütit feldarabolva elkezdte etetni, mint a babákat, kik nem tudják megfogni a kanalukat.

- Egyél. – mondta ellenszegülést nem fogadva el.

- Peti! Meg akart ölni! – kiabálta Günter.

- Ha továbbra is éhes marad, akkor meg is fog. – jegyezte meg a szarvas, miközben Peti még egy falatot tett a lány szájába.

- Günter. – szólt Peti a fiúhoz – Haza kéne menned, a szüleidhez már biztos aggódnak miattad. A lány miatt pedig ne aggódj, mi majd gondoskodunk róla. – mondta biztatóan a fiú felé.

- Rendben. - bemutatva ugyanazt a mutatványt, mit korábban, mikor kéz nélkül állt fel, elindult az ajtó felé. – Köszönöm nektek. – köszönt el. Válaszul Peti és Fortunát mosolyogva bólintottak.

- Szia. – mondták egyszerre.

Miután Günter elment, ismét a lány felé fordultak. Peti egy pillanatra sem hagyta abba az etetését.

- Meg akartál enni egy kisgyereket. – mosolygott és szabad kezével táskájából vizet vett elő a lánynak.

- Úgy néz ki. – várt egy kicsit a lány - Szörnyen sajnálom. – folytatta, miközben szeméből könnyek csordultak ki, mivel Peti levegőhöz nem engedte jutni két falat közt.

- Most mi legyen veled? – gondolkodott hangosan a fiú.

- Hadifogoly. – válaszolt gyorsan a kérdésre Fortunát.

- De nem háborúzunk. – mosolygott a válaszon a fiú - ellopni meg csak nem lophatjuk el.

- Te tudod, de lassan ideje lenne döntened.

Egy perces néma csend után megszólalt a lány:

- Veletek mehetnék önszántamból is. – mondta, miután kiköpte szájából Peti ujját, mit a fiú gondosan benne felejtet gondolkodás közben.

A szarvas és Peti egymás felé fordultak, úgy néztek egymás szemébe, mintha látnák a másik gondolatát. Egy kis szünet után, ami alatt csak a lány falatozását lehetet hallani, felálltak.

- Ám legyen. – mondta Peti – Mindjárt indulunk. – majd átölelve a lányt felemelte és kezét, lábát kikötözve oda adta az utolsó falatokat.

- Peti.

- Igen.

- Peti.

- Igen.

- Peti!

- Tessék Flóra? – fordult hátra idegesen a fiú, miután tizedjére hallotta nevét a lány szájából.

- Nem hagynak békén. – Mondta miközben bőszen csapkodott a levegőbe maga előtt.

- Ne piszkáld őket. – Mondta nyugodtan a szarvas.

- De én nem piszkálom, ők szívják a vérem! – sírt a lány.

- Majd veszünk neked hosszabb ruhát a következő városban, csak addig bírd ki. – válaszolt a fiú.

- De addig is van egy jó módszer a szúnyogok ellen. – kezdte a szarvas – Az a titkuk, hogy hallottnak kell tettetni magad és akkor békén hagynak.

- Ne már, Fortunát! – szólt rá gyorsan Peti.

- Miért?

Hallatszott egy kisebb puffanás a hátuk mögül.

- Mert ő ezt elhiszi. - mondta Peti a szarvas felé fordulva. – Te cipeled.

Egy csendes fiú halk története Dolgos Péter képzeletéből: Éhezés

 - Meg tudod mondani, hogy merre lehet kijutni a városból? – Kérdezte Fortunát.

- Igen. – Várt egy kicsit a válasszal a kisfiú. – De egyszerűbb lenne, ha megmutatnám.

- Ha ráérsz, mi megköszönnénk a segítséged. – Mosolygott Peti.

Fortunát és Peti figyelmesen nézték a mutatványt, melynek a végén a fiú két lábon állt a talajon, nem kért segítséget. Majd a fiút követve ők is felálltak a földről és elindultak a kis idegen után.

- És mi a neved, ha meg szabad tudni? – Érdeklődött Peti.

- Günter. - Mondta röviden a fiú, miközben fejét megvakarva a szarvas agancsába sétáltak tovább a forró talajon. Egyikük se zavartatta magát.

Lassan mentek, mert rövid lábbal kicsiket lehet lépni. Út közben felajánlották, hogy Günter felülhet Fortunát hátára, de kéz nélkül nem tudod megkapaszkodni és le is csúszott az állat szabálytalan testéről. A fiú élvezte, de az esés végén lefejelte a talajt. Peti, mivel az ő ötlete volt, úgy érezte át kell vennie az akcióból szerzett sebeket a kisfiútól, ennek okán szerzett egy kisebb karcolást a homlokára, mit csak az lát meg, ki közelről szemléli, és azt keresi. A balesetet követően nem próbálkoztak többet a szarvas meglovaglásával.

Az utak változatlanok voltak, mintha körbe- körbe mentek volna, az egész városban a házak színesek és kertjeikben szürke fák állnak. Végül elértek egy kis zöld épülethez, melynek ajtaja felett egy rozsdás táblára, mit szintén csak egy rozsdás szeg tart, rá van írva nagy piros betűkkel: „Vasútállomás”. Vonatok nincsenek és a sínből is hiányzik egy pár méteres darab. Nem használták az épületet, az ablakok betörve, a falak leverve, üresen állt az egész.

- Megérkeztünk. A sínek mentén menjetek, és valahová biztosan eljuttok. – Mondta a fiú bizalmat keltő mosollyal.

- Köszönjük a segítséget. – Köszönetük közbe mélyen meghajoltak, mellyel zavarba hozták Güntert, ki nem számított ilyen megnyilvánulásra tőlük.

- Miért is nem mentünk tovább? – Kérdezte a földön fekvő Fortunát.

- Hamar besötétedett volna, úgy hogy nem jutottunk volna sehová. És legalább van fedél a fejünk felett északára. – Mosolygott Peti.

- De ilyen tempóba nem fogunk eljutni oda időben.

- Tudom. – Sóhajtott a fiú. A mosoly csak látszat volt, mert ő is erre gondolt.

Fortunát Petit nézte, ki a törött ablakon keresztül szemlélte a zuhogó esőt. Csak a tábla nyikorgását és a szél süvítését lehet hallani, az esőcseppek kopogása minden mást elhalkít.

- Aludjunk. – Törte meg a csendet Peti. – Holnap akkor korán reggel induljunk tovább.

- Rajtam ne múljon. – Fejét lehajtva értet egyet a szarvas.

- Meg akar enni!

A kiabálásra mindketten felriadtak. Nem láttak semmit, mert sötét van és pár óra alvás után most nyitották ki először a szemüket, értetlenül és rémülten néztek körbe a helyiségben. Majd hirtelen az ajtón berontva, mert kilincs nem volt rajta, egy kisfiú rohant be és egyenesen a szarvas mellé szaladt, lihegve mondta:

- Meg akar enni. – Hangját felismerve értetlenül kérdezték:

- Mit keresel itt, Günter?

- Meg akar enni. – Ismételte a fiú. Hangja remeget, sírt félelmében.

- De ki?

A lendülettől behajtódott ajtó ismét kicsapódott. Egy lány rohant be rajta, sötétbe nem sok minden látszódott, de egyszerű nyári ruhája kivehető volt, épp csak a lényeget takarta el a testén.

- Megeszlek! – Kiabálta. És környezetét nem látva a fiú felé rohant.

A helyzetet felismerve a szarvas gyorsan a rémült gyerek elé állt, hogy agancsával és testével védelmezve őt. Peti pedig földre rántva az idegent, a falhoz csapódott. A lányt magához szorítva, csontját fogva, mert izom nem volt rajta, nem engedte el öléből.  

- Jó reggelt. – Szólt Peti a lányhoz, ki az éjszakai incidenst követően most tért magához.

A lány a fal mellett feküdt, kezei és lábai megkötözve. A fényben, mert már hajnal volt, tisztán lehetett látni sovány testét és rózsaszín ruháját, minek melleinél egy fekete masni van. A ruha pántjai hosszúak és szoknyája rövid, mik miatt tökéletesen lehetett látni vékony lábait és csontos mellkasát. Harisnya nincs rajta.

A fiúk törökülésben ültek a lány előtt. Fortunát a sarokban feküdt.

- Miért akartál megenni? – Kérdezte felháborodottan Günter mikor látta, hogy a lány felébredt és eszébe jutottak a történtek.

- Bocsánat. – Szólt kedves hangján. - Csak éhes voltam. –  Próbált magyarázkodni, miközben a szemével a földet nézte. Nem akarta látni a rá szegeződő tekinteteket. – És hát nincsenek karjaid, azt hittem valaki már megkóstolt.

Ezt halván a fiúk ijedten egymásra néztek, Fortunát pedig közelebb ült a lányhoz.

- Egy gyerekfaló. – Kuncogott a szarvas.

Egy csendes fiú halk története Dolgos Péter képzeletéből: Kisfiú

- Ki kéne már jutni a városból. – Szólalt meg unott hangon Fortunát.

- Tudom. – Sóhajtott Peti. – Olyan ez, mint egy útvesztő.

- Ahhoz elsőnek meg kéne találni az utat, hogy el tudjuk veszíteni.

- Tudom, tudom. – Forgolódott Peti a helyes irányt keresve.

Minden házat minden oldalról utak vesznek körül, de az utak kihaltak. Hangok vannak, de mintha láthatatlanok lennének, mik kiadják őket. Park nincs, egy-egy fa ágaskodik a házak kertjeiben. Az épületekkel ellentétel azonban a növények szürkék, mintha a nap a vízen kívül a színűket is kiszívná. Nagy a hőség, a madarak a földön kúsznak, mert nincs erejük repülni. A kutyák nem ugatnak, mert nem jön ki hang a torkukon.

- Pihenjünk egy kicsit, a nyertes mondja meg hova tovább. Rendben?- Beletörődött hangon, elfogatta, hogy nem találja a helyes utat.

- Felőlem. – Bólintott a szarvas.

- Mit csináltok itt az út közepén? – Szólt a hátuk mögül egy remegő, gyermeteg hang.

Ahogy Peti és Fortunát fejüket hátra fordították, meglepően nézték, hogy ki kérdezte őket.

Egy kisgyerek volt, állva nem nagyobb, mint ők a füvön fekve. Felsője szokatlan, mivel mind két karja hiányzik, így ruhája egy zsákra hasonlít, mit kivágtak a nyakánál és úgy húztak a fejére. Mint hangja, úgy egész teste ijesztően remeg.

- Mit csináltok? – Fordította fejét. Szemét Peti öklére és a szarvas patájára szegezte.

- Játszunk. – Válaszolt tömören Peti.

- Mit? – Kérdezte a kisgyerek még mindig remegő hangon, de már fejét felhajtva a felhőket bámulva.

- Ezt úgy hívják, hogy Kő- papír- olló. – Ezt meghallva a fiú tátott szájjal és nyitott szemekkel, mintha ha elesne, úgy törökülésbe ült le. Petit nézte.

- De… hogy? – Kérdezte dadogva. - Ő egy szarvas.

Egymásra néztek és megfordultak. Peti, lábát behajtva és összekulcsolva a fiú elé ült. Fortunát bicegve az idegen mellé feküdt, ki riadva nézte, hogy a szarvas hiányzó lábbal hogyan közlekedik körülötte.

- Ezt úgy mondod, mintha ő nem tudna játszani. – Mondta Peti egyenesen a fiúra nézve, miközben Fortunátra mutatott.

- De ő egy szarvas. – Ismételte a fiú bátrabban, mint az előbb.

- Igen… és Fortunátnak hívják. De nem tudom, hogy miben akadályozza ez a játékban.

- Hogy nincs keze… se tenyere. – Bizonygatta egyre bátrabban.

- Pedig én látom.

- Hogy? Hisz patája van. – Nézet értetlenül a kisfiú.

- Nekem úgy tűnik, mintha az egy tenyér lenne, mi ökölbe lenne szorítva. – Mosolygott Peti és ökölbe szorított kezét a szarvas lábához tette, hogy megmutassa a hasonlóságot.

- De ez akkor is egy pata. Nem tudja mozgatni, se fogni vele.

- Igen, és?

- Így mindig olyan, mintha csak követ mutatna. – Mondta határozottan. – Így nem jó játszani. Mindig te nyersz.

- Nem mindig.

- Hogy-hogy? – Fejét félre döntve nézet értetlenül.

Peti közelebb hajolt a kisfiúhoz.

- Igazából mindig várom a meglepetést, hogy valami újat mutat.

A kisfiú először a szarvasra nézet, majd vissza. Feltérdelt és még közelebb ment Petihez.

- De nem fog. – Súgta a fülébe, hogy Fortunát ne hallja.

- Ezt te honnan tudod? – Mindketten értetlenül néztek a másikra.

Egy csendes fiú halk története Dolgos Péter képzeletéből: Bevezetés

Egy történetet akarok írni. Nem mondanék róla sokat, kicsit más világ vagy épp egy saját világ. Apróságok, mik szemet szúrnak egy olvasónak, de mégis egy világ, mit én próbálok megírni. Elkezdtem egy igazán rövid bevezetéssel, miből sokat nem tudunk meg, de elkezdtem és ez inkább magamnak egy mutató, hogy folytatni kell:

 

Sötét van az utcában, pár lámpa halványan világít, de több fényforrás nincs a környéken. A boltok zárva, hajnalban nem igen vannak még nyitva, túl korán van még, hogy elkezdődjön egy nap. Ilyenkor még mindenki az ágyában fekszik, vagy épp ebédjét készíti elő, mit az nap, a munkából hazafele a kutyájának fog adni, mert túl meleg van itt, hogy bármit is lehessen napközben enni, mi jól esne egy dolgozó ember számára.

Az egyik pislákoló lámpánál, mi már mondhatni félig ki van dőlve egy gyerek, kora nem több tizennyolcnál, egyensúlyoz a járdaszegélyen. Fehér pólóján egy világoskék inget visel, az ing nincs összegombolva, az ujja is fel van hajtva. Egyszerű tornacipője felett, egy még egyszerűbb, nyári nadrágot hord. Vállán a táska inkább hasonlít egy batyura, egy zsákra, mint arra az igazi hátizsákra, mit a boltokba az egyszerű embereknek adnak. A bolt, mi mellett áll, egy pékség. A fala rózsaszín, de az alján már a vakolat alatti téglák látszódnak. Ablakán rács, ajtaján lakat. Az ajtó mellett egy háromlábú szarvas fekszik, nem alszik, mert szeme nyitva van, de így kényelmesebb neki. Szőre barna, fehér foltok vannak hátán.

A buszmegálló pár méterrel arrébb van, de erre nem járnak buszok. Várni lehet rá, de nem fog jönni. A látszatot megadja, de csak dísznek van ott, sok mindenkit nem zavar és legalább van hol feküdniük a földön alvó koldusoknak.

A távolból egy öreg néni közeledik. Lassan sétál, nem akarja használni harmadik lábát, kezébe tartja, de csak vonszolja a földön maga után. Senki se venné észre, ha nem adna ki hangot, ahogy a fát húzza a repedésekkel teli úton. Másik kezében, amelyikben nem a botját tartja, egy zacskót szorít, mi csordultig van almával. A földet nézi, nem akar elesni az akadályokkal teli úton.

Mikor a fiúhoz ért, átadta neki a szatyrot. Szemei mérgesek voltak, nem szándékosan, de így nézet mindenkire.

- Köszönöm szépen. – Mondta vigyorogva a fiú és már ki is vett egy almát a táskából.

- Elég legyen! Én köszönöm. – Válaszolt az öreg néni.

- Tetszik tudni, a Nagymamámra tetszik hasonlítani. – Miközben mondta, beleharapott az almába.

- Nagymama? – kérdezte vissza fennhangon. - Jobban jársz, ha mész és ne néz engem többé Nagymamának. – Azzal megfordult, úgy hogy a fiú sípcsontja a járóbot útjába került.

- Menjünk. – Fordult a szarvashoz.

A szarvas feltáplálkozott a földről és elindultak. A fiú biceget, mert kemény volt az a fából készült sétálóbot, de a mosoly nem szűnt meg az arcán. Kivett egy másik almát a szatyorból és a szarvasnak adta, ki egy harapással el is tüntette a piros gyümölcsöt.

- Peti. – Fordult a szarvas a fiúhoz.

- Igen Fortunát?

- Megérte?

- Teljesen. - A fiú most komoly arccal a szarvasra nézett. – Már nem fáj annyira. – És kezét saját mellkasára tette.