- Ki kéne már jutni a városból. – Szólalt meg unott hangon Fortunát.
- Tudom. – Sóhajtott Peti. – Olyan ez, mint egy útvesztő.
- Ahhoz elsőnek meg kéne találni az utat, hogy el tudjuk veszíteni.
- Tudom, tudom. – Forgolódott Peti a helyes irányt keresve.
Minden házat minden oldalról utak vesznek körül, de az utak kihaltak. Hangok vannak, de mintha láthatatlanok lennének, mik kiadják őket. Park nincs, egy-egy fa ágaskodik a házak kertjeiben. Az épületekkel ellentétel azonban a növények szürkék, mintha a nap a vízen kívül a színűket is kiszívná. Nagy a hőség, a madarak a földön kúsznak, mert nincs erejük repülni. A kutyák nem ugatnak, mert nem jön ki hang a torkukon.
- Pihenjünk egy kicsit, a nyertes mondja meg hova tovább. Rendben?- Beletörődött hangon, elfogatta, hogy nem találja a helyes utat.
- Felőlem. – Bólintott a szarvas.
- Mit csináltok itt az út közepén? – Szólt a hátuk mögül egy remegő, gyermeteg hang.
Ahogy Peti és Fortunát fejüket hátra fordították, meglepően nézték, hogy ki kérdezte őket.
Egy kisgyerek volt, állva nem nagyobb, mint ők a füvön fekve. Felsője szokatlan, mivel mind két karja hiányzik, így ruhája egy zsákra hasonlít, mit kivágtak a nyakánál és úgy húztak a fejére. Mint hangja, úgy egész teste ijesztően remeg.
- Mit csináltok? – Fordította fejét. Szemét Peti öklére és a szarvas patájára szegezte.
- Játszunk. – Válaszolt tömören Peti.
- Mit? – Kérdezte a kisgyerek még mindig remegő hangon, de már fejét felhajtva a felhőket bámulva.
- Ezt úgy hívják, hogy Kő- papír- olló. – Ezt meghallva a fiú tátott szájjal és nyitott szemekkel, mintha ha elesne, úgy törökülésbe ült le. Petit nézte.
- De… hogy? – Kérdezte dadogva. - Ő egy szarvas.
Egymásra néztek és megfordultak. Peti, lábát behajtva és összekulcsolva a fiú elé ült. Fortunát bicegve az idegen mellé feküdt, ki riadva nézte, hogy a szarvas hiányzó lábbal hogyan közlekedik körülötte.
- Ezt úgy mondod, mintha ő nem tudna játszani. – Mondta Peti egyenesen a fiúra nézve, miközben Fortunátra mutatott.
- De ő egy szarvas. – Ismételte a fiú bátrabban, mint az előbb.
- Igen… és Fortunátnak hívják. De nem tudom, hogy miben akadályozza ez a játékban.
- Hogy nincs keze… se tenyere. – Bizonygatta egyre bátrabban.
- Pedig én látom.
- Hogy? Hisz patája van. – Nézet értetlenül a kisfiú.
- Nekem úgy tűnik, mintha az egy tenyér lenne, mi ökölbe lenne szorítva. – Mosolygott Peti és ökölbe szorított kezét a szarvas lábához tette, hogy megmutassa a hasonlóságot.
- De ez akkor is egy pata. Nem tudja mozgatni, se fogni vele.
- Igen, és?
- Így mindig olyan, mintha csak követ mutatna. – Mondta határozottan. – Így nem jó játszani. Mindig te nyersz.
- Nem mindig.
- Hogy-hogy? – Fejét félre döntve nézet értetlenül.
Peti közelebb hajolt a kisfiúhoz.
- Igazából mindig várom a meglepetést, hogy valami újat mutat.
A kisfiú először a szarvasra nézet, majd vissza. Feltérdelt és még közelebb ment Petihez.
- De nem fog. – Súgta a fülébe, hogy Fortunát ne hallja.
- Ezt te honnan tudod? – Mindketten értetlenül néztek a másikra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése