Kő- papír- olló

Kő- papír- olló, Gyerekfa

2011. július 9., szombat

Egy csendes fiú halk története Dolgos Péter képzeletéből: Bevezetés

Egy történetet akarok írni. Nem mondanék róla sokat, kicsit más világ vagy épp egy saját világ. Apróságok, mik szemet szúrnak egy olvasónak, de mégis egy világ, mit én próbálok megírni. Elkezdtem egy igazán rövid bevezetéssel, miből sokat nem tudunk meg, de elkezdtem és ez inkább magamnak egy mutató, hogy folytatni kell:

 
Sötét van az utcában, pár lámpa halványan világít, de több fényforrás nincs a környéken. A boltok zárva, hajnalban nem igen vannak még nyitva, túl korán van még, hogy elkezdődjön egy nap. Ilyenkor még mindenki az ágyában fekszik, vagy épp ebédjét készíti elő, mit az nap, a munkából hazafele a kutyájának fog adni, mert túl meleg van itt, hogy bármit is lehessen napközben enni, mi jól esne egy dolgozó ember számára.
Az egyik pislákoló lámpánál, mi már mondhatni félig ki van dőlve egy gyerek, kora nem több tizennyolcnál, egyensúlyoz a járdaszegélyen. Fehér pólóján egy világoskék inget visel, az ing nincs összegombolva, az ujja is fel van hajtva. Egyszerű tornacipője felett, egy még egyszerűbb, nyári nadrágot hord. Vállán a táska inkább hasonlít egy batyura, egy zsákra, mint arra az igazi hátizsákra, mit a boltokba az egyszerű embereknek adnak. A bolt, mi mellett áll, egy pékség. A fala rózsaszín, de az alján már a vakolat alatti téglák látszódnak. Ablakán rács, ajtaján lakat. Az ajtó mellett egy háromlábú szarvas fekszik, nem alszik, mert szeme nyitva van, de így kényelmesebb neki. Szőre barna, fehér foltok vannak hátán.
A buszmegálló pár méterrel arrébb van, de erre nem járnak buszok. Várni lehet rá, de nem fog jönni. A látszatot megadja, de csak dísznek van ott, sok mindenkit nem zavar és legalább van hol feküdniük a földön alvó koldusoknak.
A távolból egy öreg néni közeledik. Lassan sétál, nem akarja használni harmadik lábát, kezébe tartja, de csak vonszolja a földön maga után. Senki se venné észre, ha nem adna ki hangot, ahogy a fát húzza a repedésekkel teli úton. Másik kezében, amelyikben nem a botját tartja, egy zacskót szorít, mi csordultig van almával. A földet nézi, nem akar elesni az akadályokkal teli úton.
Mikor a fiúhoz ért, átadta neki a szatyrot. Szemei mérgesek voltak, nem szándékosan, de így nézet mindenkire.
- Köszönöm szépen. – Mondta vigyorogva a fiú és már ki is vett egy almát a táskából.
- Elég legyen! Én köszönöm. – Válaszolt az öreg néni.
- Tetszik tudni, a Nagymamámra tetszik hasonlítani. – Miközben mondta, beleharapott az almába.
- Nagymama? – kérdezte vissza fennhangon. - Jobban jársz, ha mész és ne néz engem többé Nagymamának. – Azzal megfordult, úgy hogy a fiú sípcsontja a járóbot útjába került.
- Menjünk. – Fordult a szarvashoz.
A szarvas feltáplálkozott a földről és elindultak. A fiú biceget, mert kemény volt az a fából készült sétálóbot, de a mosoly nem szűnt meg az arcán. Kivett egy másik almát a szatyorból és a szarvasnak adta, ki egy harapással el is tüntette a piros gyümölcsöt.
- Peti. – Fordult a szarvas a fiúhoz.
- Igen Fortunát?
- Megérte?
- Teljesen. - A fiú most komoly arccal a szarvasra nézett. – Már nem fáj annyira. – És kezét saját mellkasára tette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése